Károly Róbert  magyar király

Származása

Károly (Nápoly, 1288. – Visegrád, 1342. július 16.), 1301-től koronás, de el nem ismert uralkodó, hivatalosan (érvényesen megkoronázva) 1310 – 1342 között uralkodott, ténylegesen 1308-tól. A történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján ezt az évet tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt a magyar Anjou-ház alapítója. Caroberto néven született (amely név nem a Károly és a Róbert összetétele), Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia (Habsburg Rudolf német király leánya) házasságából.

 Harc a trónért  

I. Károly V. István Árpád-házi magyar király dédunokája volt. V. István 1267-ben egyik lányát, Máriát II. Anjou Károly, későbbi nápolyi királyhoz adta feleségül. II. Anjou Károly és az Árpád-házi Mária fia, Martell Károly magyar trónigénye már IV. László halála után felmerült, ugyanis az Árpád-ház egyetlen élő férfi trónörökösét, utószülött Istvánt IV. Béla nem ismerte el törvényes testvérének. Utószülött István fiának, András hercegnek később mégis elég nagy tábora volt ahhoz, hogy mint az Árpád-ház utolsó férfiági leszármazottját királlyá koronázzák, annak ellenére, hogy a pápa Martell Károlyt támogatta. Martell Károly 1295-ös halála után fia, Károly Róbert folytatta a harcot a trónért.

1300-ban már mint ellenkirály lépett fel. Károly Róbert mellett a horvátországi Subics és Babonics családok, valamint Csák Ugrin tartományúr és Bicskei Gergely esztergomi érsek állt. Külföldi támogatói a Nápolyi Királyság hűbérura, VIII. Bonifác pápa, és a Habsburg hercegek voltak. 1301 tavaszán Bicskei Gergely Esztergomba vitte, és egy koronával megkoronázta. Ez a koronázás nem volt törvényes, mert nem a Szent Koronával és nem Székesfehérváron, a koronázó városban történt, valamint Bicskei érsek hivatali jogcíme is kérdéses, de fontos volt Károly hatalmának növeléséhez. Hamarosan menekülni kényszerült, mivel a nemesek nagy része nem fogadta el és Vencelnek, a cseh trónörökösnek ajánlották a koronát. Károly Róbert híveket gyűjtött és 1303-ban megostromolta a király székhelyét, Budát. VIII. Bonifác pápa kiátkozta a Vencel-párti budaiakat és neki ítélte a magyar trónt. Válaszul a budai papság kiátkozta a pápát. Károly német és osztrák segítséggel folytatta az ostromot, amíg 1304-ben II. Vencel fiáért nem jött. 1305-ben a cseh király meghalt és Vencel, hogy a cseh és lengyel trónt elfoglalhassa, lemondott a magyar trónról a bajor Wittelsbach Ottó javára. Eddigre a Károly-pártiak kerültek többségbe; 1307-ben az Erdélybe látogató Ottót a vajda, Kán László elfogta és elvette tőle a koronát.

1307. október 10-én Károly Róbertet a rákosi országgyűlés királlyá választotta. Ottó lemondott a trónról és elhagyta az országot, de az új király hatalma még nagyon gyenge lábakon állt, az oligarchák (tartományurak, kiskirályok) nagy része ugyanis nem tett neki hűségesküt.

A hatalom megszilárdítása  

1309. június 16-án Budán Tamás esztergomi érsek királlyá koronázta, de mivel a Szent Korona még mindig az erdélyi vajda kezében volt, alkalmi koronát használt hozzá. Ezzel több hagyományt is megsértett, mert a magyar szokásjog csak a Székesfehérvárott, az esztergomi érsek által és a Szent Koronával történt koronázást ismerte el érvényesnek. Így miután László az egyházi átok hatására kiadta a koronát, a királyt 1310. augusztus 27-én ismét megkoronázták, ezúttal minden előírást betartva.

Bár a főurak nagy része Károly mellé állt, az erősebbek ellenálltak. Ugyan Csák Máté Kőszegi Henrikkel együtt 1308-ban elismerte a királyt, de mint az ország legnagyobb és legerősebb birtokosai saját területükön királyként uralkodtak. Aba Amadé kassai halála juttatta a királyt első komoly győzelméhez, mert a város mellé állt Amadé fiaival szemben. Azok Csák Mátéval kötöttek szövetséget, de az egyesített sereget 1312. június 15-én a rozgonyi csatában Károly legyőzte. 1316-ban a Kőszegiek, 1317-ben Borsa Kopasz és Kán László felett aratott győzelmet és fokozatosan átvette az irányítást az ország egész területe felett.

Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de az ország észak-nyugati része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1322-ben az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.

A régi, lázadó főnemesség helyére a király új, hozzá hűséges embereket állított és közöttük osztotta fel az elkobzott birtokokat. Jellemzően ősi családok eddig háttérbe szorult ágait emelte be a hatalomba. Ebben az időszakban emelkedett fel sok később a magyar történelemben fontos szerepet játszó család, például a Lackfiak, Garaiak, Nekcseiek, Szécsényiek vagy a Debreceniek.

Első két feleségét Máriának hívták, ezért a forrásokban sokszor összekeveredett a nevük, erre mutatott rá Kristó Gyula.[2] Első felesége Piast Mária, II. Kázmér a sziléziai Beuten hercege, míg második felesége Rurik Mária, I. Leó halicsi király lánya. Harmadik felesége, Luxemburgi Beatrix halála után, 1320-ban feleségül vette a lengyel király lányát, Lokietek Erzsébetet, ami később fiának, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére.

1330. április 17-én Zách Felicián, sikertelen merényletet kísérelt meg a király ellen, de ez már nem fenyegette a király hatalmát. A véres megtorlás komoly figyelmeztetést jelentett minden lázadó kedvű nagyúr számára.

(Felicián testének darabjait különböző városokba, fejét Budára küldték intő példának. Gyermekeit kivégezték, Klára nevű lányát borzalmasan megcsonkítva városról városra hurcolták és azt kellett kiáltoznia: "Így jár, aki hűtlen lesz a királyhoz!" Felicián rokonságát ezenkívül harmadíziglen halálra ítélték, távolabbi rokonait pedig jószágvesztéssel sújtották.)

Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. Bár a király, a földek harmadával a kezén, továbbra is az ország legnagyobb földbirtokosa volt, hatalma elsősorban nem birtokai méretén nyugodott, hanem a várak túlnyomó többségének birtoklásán. Az Anjou korban a király mintegy 160-at birtokolt az ország 300 várából, míg például a Lackfiak, a legtöbb várral bíró főúri család, mindössze hetet birtokolt.

Nagy földadományok helyett a király a szolgálatokat úgynevezett honorok (magyarul: tisztség, régi magyar nyelven: becsü) adományozásával jutalmazta. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőivé, hasznainak szedőivé váltak, de a honort nem örökíthették át, a király azt bármikor elvehette tőlük. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10-20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.

Az ország belviszonyainak megszilárdítása után a király az ország külső tekintélyének helyreállításába kezdett. 1330. októberben ugyan meghódította az engedelmességet megtagadó havasalföldi vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt, de november 9-én, hazafelé tartva egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai megtámadták és sok emberét megölték, maga is álruhában alig szabadult (lásd: Posadai csata).

Rendezte a Bölcs Róbert, nápolyi királlyal fennálló trónöröklési vitát is. A pápai közvetítéssel megkötött egyezményben kisebbik fiát, András herceget eljegyezte a nápolyi uralkodó unokájával, egyben örökösével, Johannával és rögzítették, hogy a házaspár közösen fogja örökölni a trónt.

Gazdasági intézkedései

Magyarország gazdag volt aranyban és ezüstben. Károly Róbert átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Amíg az Árpádok alatt a kibányászott arany egytizede, az ezüst egynyolcada a királyt illette, addig Károly Róbert a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. Megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák; az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni(nemesfém-monopólium).

A sokféle forgalomban lévő pénz helyett 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár, majd 1325-ben firenzei mintára az aranyforint verését,váltópénze az ezüstgaras lett. Ez külföldön is igen népszerű pénznek bizonyult. A pénzváltásból eredő haszonról a kincstár nem mondhatott le, ezért a kamara haszna szerepe is megváltozott és szabályos adóvá alakult. Emellett minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelynek a kapuján egy megrakott szénásszekér be tudott menni és meg tudott fordulni. (ezért nevezték kapuadónak is) Bevezették még a harmincadot is, mely a nyugatra és északra, valamint a huszadot, mely a délre kivitt vagy behozott árukat vámolja meg. A vámokat nemcsak határokon, hanem nagyobb városoknál is szedték. Ilyen volt Székesfehérvár és Buda.

Bécs árumegállító joga komoly akadálya volt a külkereskedelem fejlődésének, ezért 1335 őszén III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh királlyal Visegrádon királytalálkozót szervezett. Ezen kibékítette a lengyel és a cseh uralkodót és új kereskedelmi utak létrehozásáról állapodott meg velük Brünn, Morotva Kassa és Lemberg irányába, hogy kikerüljék a bécsi vámot. 1339-ben sógora, a gyermektelen Kázmér örökösödési szerződést kötött vele, amelynek alapján 1370-ben létrejött a magyar-lengyel perszonálunió.

I. Károly 1342-es halálakor erős birodalmat hagyott fiára, Nagy Lajosra.

Károly Róbert és Nagymaros

Az Árpád-ház kihaltát követő trónviszályok idején Károly Róbert királynak 1316-ban sikerült Visegrádot elfoglalnia, de csak 1323-tól tartózkodott ott udvarával.

Károly Róbert 1324-ben Maros lakóit Buda város kiváltságaival ruházta fel, s Marost Visegrád ikervárosává nevezte ki. Ekkor foglalta írásba Maros kiváltságait is, mely oklevél szerint Győrtől Visegrádig, s onnan Földvárig (Dunaföldvár) a Dunán vámmentességet élveznek. Maros a városi kiváltság elnyerését Károly Róbert király iránti hűsége jutalmaként a címeres pecsétjén látható páncélos gyalogos szolgálatán kívül közvetítő kereskedelmével nyújtott érdeme elismeréseként kapta, hasonlóan Buda polgárainak kiváltságaihoz.

A Visegráddal szembeni oldal keskeny földnyelvére épült Maros az uralkodók kedvelt tartózkodási helye volt Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás korában. A Visegráddal szembeni Maros síksága különösen alkalmas volt lovagi játékok megtartására, melyek főleg Mátyás korában virágoztak, de a bécsi Udvarnak 1572-ben a török Portára, Konstantinápolyba tartó királyi követei is említik a marosi lovagi játékokat, mikor hajón érkezve Maroson néhány órára kikötöttek. Ungnad Dávid Omichius által tíz évvel később kinyomtatott naplójában erről ez olvasható: "Eljutottunk két mérföldnyire Esztergomtól, egy bal parton fekvő mezővárosba, melyet Marosnak hívnak. Az udvari népnek az említett Maros mezővárosban a lovagi játékokkal sok öröme volt." Maros ez időkben a főurak ideiglenes tartózkodási helye volt, ahol kúriákat építettek maguknak.