A szántóföldi művelésre alkalmatlan területeken élők számára a gesztenye a gabonát és a burgonyát helyettesítette. A parasztcsaládokban jellemző volt, hogy a szárított gesztenyéből készült lisztből sütötték a kenyerüket.

A néprajzi leírások szerint az önmagától lehullott vagy póznákkal levert termést gereblyével, szénvonóforma eszközzel csomóba húzták és facsipesszel szedték össze. A gesztenyét zsákba rakva tüskés burkából bakancsos, csizmás lábbal kitaposták, vagy fakalapáccsal kiverték.
Gyakran tüskés burkában homokkal lefedve hordókba rakva tartották el, s csak a felhasználás előtt verték ki a burkából. Sokáig elállt, ha „sörtés héjából” kivéve füstön megszárították, vagy rakásba hányva dióval fedték le.
Egyes vidékeken a gesztenyét mint a szilvát megaszalták, s mikor enni akarták, vizet forraltak, és a gőz fölé helyezett hálóra rakták, ahol megereszkedett, s olyan lett, mintha frissen szedték volna. 

A gesztenyét leggyakrabban lyukas aljú, nyeles serpenyőben sütötték.

Egyes vidékeken burgonyaként főve ették, de megdarálva, a kemencében jól kiszárítva lisztet is készítettek gesztenyéből. A gesztenyelisztet vízben, tejben megfőzve fogyasztották.

Vidéki falvakban Mindenszentek estéjén hagyományosan megsütötték a gesztenyét, s ezzel ajándékozták meg a halottak emlékére harangozó legényeket. Mindenszentek után szabadon gyűjthető, szedhető volt a fákon visszamaradt gesztenye.
A gesztenyével a leírások szerint jószágot is hizlaltak.

Forrás: Balogh András (1968) Magyarország nevezetes fái, Budapest
Dömötör Sándor (1961) Gesztenyetermelés Vas megyében, Népr. K. VI. 1. sz. 16-90.
Hanusz István (1903) A fák birodalmából, Budapest